Igen, igen, tudom, hogy a teszt megjelenésének időpontjában már kapható a Pegasus újabb változata, a 33-as is, de egyrészt év elején, amikor a FB-on faggattunk benneteket, hogy milyen teszteket szeretnétek, a neutrális kategóriát a Pega 32 nyerte. És hát ígéret szép szó… Másrészt a 30-as széria után akkora változáson ment át a modell, hogy indokolt egy kicsit helyrerakni a Pegasus körül kialakult sztereotípiákat és berögzült reflexeket. Szóval, akit csak az igazi újdonságok érdekelnek, legalább méla undorral olvassa végig a tesztet, akit pedig a kifutó modell leárazott példányai motiválnak, azok is fogják vissza a webáruház kosár gombján a remegő ujjukat, és először a tesztet görgessék végig. Segítünk eligazodni a két széria (32-33) között, ugyanis nagyon nem mindegy, melyiket választjuk.
De nézzük a konkrétumokat. Jó hóhér módjára a legnagyobb negatívummal kezdem: ami a külsőtalp. Én nem tudom, hogy a Nike miért űz abból sportot, hogy néhány évenként piacra dobjon egy olyan cipőt, amivel vizes aszfalton korcsolyázni lehet. Oké, hogy egy multisport brandről van szó, de én azt szeretném, hogy a futócipőben csak futni lehessen. Ha korcsolyázni/sífutni szeretnék, majd veszek ahhoz cuccot. A csúszós alatt nem azt kell érteni, hogy nem lehet talpon maradni futás közben, de esőben, az egyik babakocsirámpán, amin standard jelleggel mindig fel-le futok – és más cipő nem csúszkált rajta – a Pega 32-ben konkrétan kicsúszott a lábam a felfelé rugaszkodásnál. Többet nem is írnék erről, mert csak felidegesítem magam, egyébként száraz körülmények között nem volt vele gond.
Jöhet a lényeg, a középtalp. Hát, hogy is kezdjem? Ha valaki hosszú ideje fut, akkor szinte biztosan találkozott már valamilyen formában az éppen aktuális Pegasussal. Ugye mi egy olyan országban élünk, ahol egy futócipőnek lehetőség szerint több ezer km-t ki kell bírnia úgy, hogy a külsején ez ne látszódjon meg, legyen könnyű, de azért párnázott is, de ami a leginkább fontos, hogy ezekkel együtt legyen még olcsó is. Ez pepitába olyan, mint a hazai álláshirdetések 99%-a: egy félisten kvalitású munkavállalót keresnek, aki a minimálbér feléért 3 műszakot is dolgozik. A vicces az, hogy a Nike a ’80-as években nagyon is tudatosan alkotta meg ezt a félisten, de olcsó konstrukciót, talán leginkább az európai piacot célozva vele (nem véletlen, hogy idehaza is az egyik legnépszerűbb modell volt). És még az sem véletlen, hogy a görög mitológiából a Pegasus lett a névadó, mivel azt sugallja, hogy az Air talppal szállunk a felhőkön.
Évtizedekig nem is voltak nagyobb kritikai hangok a modellel kapcsolatosan, nekem konkrétan a 29-es szériából volt utoljára egy saját példányom, amiben végigtoltam egy téli alapozást, és imádtam. Mindene rendben volt, sőt a sarkában lévő Air modul még bírta is volna tovább, de a lábfej alatti szimpla EVA-anyag már összetömörödött annyira, hogy 1100 km után futás szempontjából nyugdíjba küldtem. Persze a nyugdíjas éveiben is aktív a cipő, mert a felsőrésze még ennyi használat után is makulátlan, sehol egy sérülés, szóval szabadidő/tornatermi/fitness/utcai/nyugágyas tevékenységekre még tökéletes. A Pegasusban jó ideje Zoom Air betét van a sarok alatt, ami ugye vékonyabb középtalpvastagságot tesz lehetővé a hagyományos Airhez képest. Ráadásul a Zoom Air egység alatt nem csak szimplán egy levegővel (gázzal) megtöltött kapszulára kell gondolni.
A Zoom Air belsejében olyan „rostok” találhatók, amelyek egy-egy becsapódás után segítenek gyorsan visszanyerni a kapszula alakját, ezáltal már a következő becsapódás előtt újra 100% ütéscsillapító képességet biztosít, ráadásul ad egy kis tartást is az Air betétnek. De ez nem volt elég néhány lelkes tervezőnek, ezért megalkották a 31 és 32 szériát. Hallottam én innen-onnan, hogy ez azért más, mint korábban, de úgy voltam ezzel, mint mindenki, aki a hosszú évek alatt hozzászokott valami konstans dologhoz; hiszen a Pega az Pega, akkor is, ha kicsit reszelgetnek rajta a faceliftek során. Nos, az első futás során nem Pegazus szállt le hozzám, hanem rögtön Zeusz, és jól fejbe csűrt egy felismerés formájában: itt nem holmi facelifttel állunk szemben, a Pegát bizony alapvetően áttervezték. Az első kábulatból, ami a sokkhatás miatt alakult ki, a saját futásom hangja (mit hangja! zaja) zökkentett ki, mivel rendesen csattogtam a cipőben. Bizony-bizony kellett néhány km, mire elkaptam a fonalat, és átálltam arra a futóstílusra, ami egy könnyű kis performance-jellegű, edző-félverseny cipőben történő futáshoz kell. Igen, nincs tévedés, a Pega 32-ről sokkal inkább el tudom azt képzelni, hogy ebbe a kategóriába soroljuk, mint az általános edzőcipők közé. Tudom-tudom, a katalógus alapján ez nekem is olyan hihetetlen volt, mint amennyire másoknak is az utóbbi mondat. Hiszen a sarokban ott van az Air, és igazából a talpvastagság sem változott érdemben, nem egy vékony talpú cipőről van szó, de nem tudom azt mondani, hogy azt éreztem volna, plüsspárnákon futok… De legalább gyors a cipő, viszonylag flexibilis is, és a súlya is nagyon rendben van: 281 g. Az első hosszabb futás után, amikor a rövidebb, de intenzívebb tesztfutások következtek, már jobban is muzsikált a cipő. Az elrugaszkodás kifejezetten dinamikus a cipőben, és ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor az igazán dinamikus futás közben, amikor a kocogáshoz viszonyítva jóval nagyobb erőhatások között fogunk talajt, már jobban előjön a Zoom Air tudása, érződik, hogy azért van tudás a sarkunk alatt. A 10 mm-es drop (nem, nem 13,1 mm a dropja, mint ahogy egy nagy múltú futómagazin állítja) is egy átlagos edzőcipőt sejtet, ha csak a katalógus alapján próbálunk választani, ebben valóban átlagos a Pega. Viszont a középtalp EVA-anyaga valahogy keményebbre sikerült, mint korábban. Szóval az egész cipőközéptalpról nem az jutott eszembe – mint a korábbi Pegák esetében –, hogy ebben szívesen alapoznék és gyorsítanék is egyszerre. A gyorsaság kipipálva, de a hosszú futások utáni vágyam eltűnt a cipőben. Ezzel az egésszel nem is lenne gond, hiszen kifejezetten kedvelem azokat a gyártókat, akik bevállalnak olyan modellek gyártását is, amelyek az edző és a versenycipők között vannak félúton. A Nike szerintem ott kottázta el magát, hogy már dögivel van a kínálatukban performance cipő, nem kellett melléjük a Pega 22.-nek, főleg nem úgy, hogy az olcsó, párnázott neutrális kategóriában űrt hagy maga után. Az egész középtalpról és a futási érzetről azért fogalmaztam ilyen sarkosan, hogy egyértelmű legyen: akinek utoljára a 27–30 közötti Pegasusból volt a lábán és most egy 32-esben gondolkozik, az lehet, hogy meg fog lepődni, ezért feltétlen próbálja fel a cipőt valahol, mielőtt nyom egy entert a megvásárlom gombon.
De a végső ítéletet előtt, nézzük a felsőrészt. A Lunarglide 7 esetében ódákat zengtem a Nike tudásáról, ahogyan a felsőrészeket megalkotja. Ezt azért írtam ide, hogy mindenki lássa, nem a gyártót akarom pocskondiázni, de a Pega 32 esetében itt is becsúszott egy-két baki amellett, hogy azért az alkalmazott anyagokból meg lehetett volna csinálni tökéletesre is a cipőt. Tehát nem az anyagválasztással van gond: a mostanában már szinte standard, horgolt jellegű felsőrész van a cipőn, ami hozza az átlagos szellőzést és általában nagyon kényelmes. A Pega 32 esetében ráadásul megörültem, hogy a nyelv egybe van varrva a felsőrésszel, mert kedvenc vesszőparipám, hogy ezt az alacsonyabb árfekvésű cipők is megérdemelnék, nem csak a csúcsmodellek. Itt a Nike, aki ezt meg is valósítja – jár érte a piros pont. Bár ez a horgolt-szövött hatású Mesh felsőrész sem mindenható, ez abból is látszik, hogy a cipőfűző lyukainak környékén meg kellett erősíteni a konstrukciót némi flexfilmmel. Mondjuk a zöld tesztpéldányon ez alig észrevehető, nem mintha bármi bajom lenne a flexfilmmel… Csak egy újabb érdekes adat.
Amit pedig a képek alapján nagyon vártam, hogy kipróbálhassam, az a cipő oldalán látványosan végighúzódó fűzési rendszer, ami pofonegyszerűnek tűnik, de éppen ezt kedvelem a Nike-felsőrészekben. Nincsenek túlbonyolítva, szimplán jók. A képen látható madzagos megoldásról is szent meggyőződésem, hogy meg lehet csinálni úgy, hogy tökéletesen rásimítsa a cipőt a lábfejre, de a Pega 32 esetében ezt sajnos nem sikerült megvalósítani, csak a látvány jött át, az érzés még nem… Vagyis inkább azzal volt gondom, hogy nagyon nehézkes volt a cipőfűzőt meghúzni a zsinórokon keresztül, nehéz is eltalálni az ideális szorosságot, szóval valahogy nem működött a gyakorlatban. Elképzelhető, hogy 1-2 hónap használat után már a zsinórok is bekopnak annyira, hogy ez nem okoz gondot, de a 8 tesztfutás alatt nem sikerült átlépni ezt a szintet… Állandóan küzdöttem azzal, hogy vagy túlhúztam a fűzőt és szoros lett, vagy túl laza. Szóval a Nike helyében nem dobnám el ezt a fűzési megoldást, mert sokkal több van ebben, csak reszelgetni kell még egy kicsit, mert nagyon sorjás a dolog.
Sajnos még nem értem a kritizálható részletek végére, mivel most jön a lábujjak környéke. Hát mit is mondjak? A lábujjaim átérezték azt, hogy milyen lehet az az érzés, amikor a börtönben 1,5 m2 hely jut egy rabnak. A hosszú futás végére a lábujjaim is fellázadtak, és már nagyon ki akartak törni a cellájukból. Nem tudom azt mondani, hogy csak szélességben volt szűk a cipő. A gond inkább az volt, hogy az évek óta megszokott 27 cm belső hosszúságú cipőméretem (Nike eu 42,5), most gyakorlatilag kicsi volt, széltében, hosszában, magasságban egyaránt. Úgy gondolom, hogy ez nem a lábam hibája, hanem a Pega 32 méretezéséé, illetve a kaptafaformáé. Ami kicsit enyhített a problémán, hogy a lábujjaknál található merevítés viszonylag puha, ezért a rövidebb futásoknál (úgy 60 percig) nem volt ezzel gondom. Ha már orrmerevítés anyaga: mivel nem egy műbőr jellegű anyagot használ a Nike, hanem a horgolt hatású anyag van kicsit merevítve, nagyon gyorsan átázik a cipő, ha kicsit is vizes az aszfalt. Ugye a futómozgás hatására, az elrugaszkodások miatt a lábujjaknál kezd először vizes lenni a cipő. Nyáron no problem, de februárban, amikor megkezdtem a cipő tesztjét, voltak kevésbé komfortos pillanataim.
Egyszóval néhány apróság miatt a dicshimnusz helyett panaszáradatnak tűnik a teszt, de tény az, hogy a felsőrész kiváló anyaga és a nagyszerű Flywire cipőnyelv önmagában nem elég a mennybemenetelhez, ha nem tudjuk normálisan ráhúzni a cipőfűzővel a lábfejünkre, illetve ha el van méretezve a cipő/kaptafaforma.
Megvan az a managertípus, aki reggel legurít 7 kávét, aztán rátol egy kis speedet és már reggeli közben telefonon zaklat, hogy pörögjünk-pörögjünk, mindegy, hogyan, csak csináljuk-csináljuk? Aztán ebédszünetre már elmúlik a szerek hatása, és délután már csak kibontott nyakkendővel, feltűrt ingujjban, üveges szemekkel néz maga elé. Na, a Pega 32-t is ilyen munkavállalók tervezhették. Gyorsan összelapátoltak néhány Nike-technológiát: Zoom Air, Flywire, néhány dolgot változtattak az elődhöz viszonyítva, mindegy mit, csak legyen valami változás, aztán amikor délután rájöttek, hogy papíron leírva jó kis cipő ez, de a gyakorlatban nagyon más lett, mint a több évtizedes elődszériák, akkor már csak legyintettek, hogy mindegy, jó lesz ez így is, most már maradjon ilyen, úgyis leadtuk a terveket a gyártórészlegnek. Különben is, a pipa az oldalán bármit elad… Valahogy ezt éreztem a Pegasus 32-vel kapcsolatban, mintha kapkodva és gyorsan akartak volna változtatni valamit rajta, ami ráadásul nem is illeszkedik tökéletesen a brand palettájába. Nem tudom, hogy a gyáron belül történt-e valami meghasonulás vagy a piac visszajelzései voltak kedvezőtlenek, de a most – a teszt publikálásának időpontjában – polcokra kerülő Nike Air Zoom Pegasus 33 mintha keresné az utat vissza oda, ahol utoljára a 30-as széria járt.
És anélkül, hogy túlzottan a részletekbe mennék, néhány tény az új 33-as Pegáról: a külsőtalp teljesen új, bár a minőségét nem tudom megítélni, mivel még csak beltéren próbáltam, kb. 3x15 m-en. De ami biztos, és már ilyen cicapöcsnyi távon is érződött, hogy a középtalp is teljesen újra lett gombolva, ismét visszatért a párnázottság. Már csak azért is, mivel a Pega történetében először nemcsak a sarok alá tettek Zoom Air betétet, hanem a lábfej alá is, ami megérdemli, hogy leírjak a klaviatúrámon egy hoppácskát. A Pega 33-nál a felsőrészen is visszatértek a korábbi kaptafaformákhoz, az biztos, hogy újra komfortos a mindenkori Nike-méretem, nem kell egy számmal nagyobbat választanom. Ez is csak azt bizonyítja, hogy nem a lábam mérete változik dinamikusan, hanem a cipők méretezését szabják el néha.
És ha valaki azt hiszi, az egész teszt azt akarja sugallni, hogy a Pega 32 egy rossz cipő, az téved. Szinte minden futócipő jó bizonyos típusú futó(k)nak, a kritika arra vonatkozott, hogy a mindenkori Pega egy kedvező árfekvésű, sokoldalú futócipő volt, amit a neutrális futók nagyon széles táborának ajánlani lehetett (aki túlzottan pronál, az fel se próbálja a Pegát). A kicsit lassabban futók is megtalálták benne a számításukat, a párnázottságot keresők is, de még a tempósabb edzéseket futók is. A 32-es széria sem egy rossz cipő, csak már közel sem olyan széles rétegnek lehet ajánlani, ergo: éppen a Pegaság lényegét herélték ki. A Pegasus 32 az említett tulajdonságaival nagyon jó kis cipő, egy viszonylag szűk (!) rétegnek, akik inkább a gyorsabb cipőket kedvelik, nem riadnak el tőle, ha kicsit csattogós a feeling az aszfalton, és attól sem rettennek meg, ha a lábujjaik viszonylag kevés hellyel gazdálkodhatnak. Én például, ha szeretnék egy kifejezetten lendületes maratont futni, amihez egy versenycipő párnázottságánál többet szeretnék, de egy általános edzőcipő már túl puha és nehéz lenne, biztosan elgondolkoznék egy Pega 32-es cipőn, csak egy számmal nagyobbat választanék, mint a korábbi Nike-méretem. Azok, akik a Pega korábbi erényeit szerették, felejtsék el a 31-32 szériát, válasszák az új 33-as modellt.
Ha mindig az elsők között szeretnél értesülni az új tesztek megjelenéséről, kedvelj vagy kövess minket a futocipoteszt.hu facebook oldalán .
