Nehéz volt eldönteni, hogy melyik cipő kapja a főszerepet a futocipoteszt.hu első Nike-tesztjében. Először is, erről a brandről mindenkinek van valamilyen véleménye, még azoknak is, akiknek soha nem volt még a lábán. Ráadásul a két szélsőértéket képviselő csoportosulás a leghangosabb, miszerint a Nike gyártja a legjobb csillapítással rendelkező futócipőket (Air technológia), kontra: a Nike csak egy sport mögé bújt divatbrand, és a cipői alkalmatlanok a futásra. Az elején szeretném leszögezni, hogy egyikkel sem tudok egyetérteni, de mindkettő állításnak van minimális igazságtartalma. De csak annyi, hogy a ’90-es években valóban a Nike cipői képviselték a legpárnázottabb cipőket, csak azóta eltelt 20 év, és több gyártó is puhább cipőket készít. Jellemzően azok hangoztatják még ezt a frázist, akik annyira márkahűek, hogy azóta nem is volt más gyártó futócipője a lábukon. Ami a divat kérdését illeti, valóban a Nike diktálja a futócipő-fashiont, legalábbis a színvilágok kreálásában mindenki őket követi 1-2 év lemaradással. De a szikár igazság az, hogy ha a műszaki tartalmat nézzük, akkor a Nike is gyárt annyira jó futócipőket, mint bármelyik más gyártó, csak egyszerűen más technológiával érik el ugyanazt, mint a vetélytársak. Bónuszként a felsőrészek gyártásában vannak egyedi, innovatív megoldásaik. Ennyi hangulati aláfestés után rá is térhetünk a Lunarglide-ra, de mielőtt a 7-es szériát kivesézzük, nézzük csak meg a modell hatéves történelmét.
2009-ben valódi rácsodálkozás övezte az első szériát, mert már ránézésre látszott, hogy ez valami más. Sajátosan kerekített sarokrész, szinte zokniszerű felsőrész (mindenféle jelentősebb megerősítés nélkül) és egyáltalán, addig nem megszokott megjelenés. De a valódi újdonságokat nem a külalak sajátos szabása jelentette, hanem a nem látható tartalom. A legfontosabb, hogy a Lunarglide-ból teljesen kihagyták a Nike védjegyévé vált Air ütéscsillapítást. Ez már önmagában izgalmas volt. De amire már akkor is felkaptam a fejem: a gyártó azt állította, hogy a Lunarglide a neutrális és a stabil kategóriában keresgélő futóknak egyaránt megfelelő választás, vagyis ebből a szempontból egy hibrid modell. Na, ez valami annyira új és hihetetlen volt, hogy anno gyorsan be is szereztem az első kiadásból egy párral. Neutrális és stabil egyszerre: ez valami olyan valószínűtlenül tudathasadásos állapot, mint amikor az ember arra ébred fel, hogy elaludt. Érezhette a feloldhatatlan ellentmondást a Nike is, mert kezdetekben a neutrális címke alatt volt megtalálható a cipő a boltok polcain, egy évvel később, a Lunarglide 2-t már következetesen a stabil matrica alá tették ki. És a technikai leírásokból is szépen kikopott az egyszerre neutrális és stabil kifejezés, és lassan, de biztosan stabil modellnek lett elkönyvelve az éppen aktuális Lunarglide.
Ha már a stabilitásnál járunk, kezdjük is itt a 7-es széria boncolgatását. Azt le lehet szögezni, hogy a modell alapfokú stabilitással rendelkezik, tehát azoknak a legjobb választás, akik kisfokú túlpronálással futnak, esetleg a testmagasságukhoz viszonyítva kismértékű súlytöbblettel rendelkeznek. És most kezdődik a tudományos-fantasztikus fejezet, némi történelemmel vegyítve. A Lunarglide 1-ben még úgy oldották meg a boka belső oldalának alátámasztását (ugye ezt hívjuk stabilitásnak), hogy oda egy nagyobb sűrűségű habanyagot építettek a talpba. Ez idáig semmi különös, a gyártók 70%-a ezt így oldja meg. Csakhogy a Nike ezt a sűrűbb anyagot nem egy tömbként tette a bokánk alá, hanem szépen fokozatosan elvékonyítva a boka külső oldala felé. És ez a módszer nem is változott az 5-ös szériáig (a lenti kép bal oldalán a Lunarglide 5 modellen piros vonallal elválasztva a keményebb és a puhább habanyag határvonala). Igazából be sem kellett volna húznunk a piros vonalat, mert a Nike két eltérő színnel jelölte a két különböző sűrűségű anyagot. Mint ahogy látszik ez a választóvonal a 6-os és jelenlegi 7-es széria talpán is, csakhogy ez már csak optikai megoldás (a kép jobb oldalán). Az átverés ott van, hogy a gyakorlatban itt már nincs meg ez az átlós szerkezet a sarok alatt. A Lunarglide 7 talpában a puhább anyag a talp belsejében kapott helyet (nem is látható), és ezt teljesen körülveszi a nagyobb sűrűségű habanyag (a kép jobb oldalán a narancssárga talprész). Igen, csapjunk együtt a homlokunkra: de hiszen ez így már egy neutrális futócipő! Nos, nem. Mert a talp belsejében továbbra is van aszimetria, tehát a boka belső és külső felén azért nem egyforma a puha és a sűrűbb középtalp vastagsága. A kivitelezés más, a hatás gyakorlatilag ugyanaz, mint korábban. És ez egyértelműen érződik is futás közben, ez bizony továbbra is egy stabil cipő. Egyébként erre az egész megoldásra nagyon illik a Dynamic Support elnevezés, mert az egész konstrukciót jól jellemzi. A cipő gyors, dinamikus és mégis stabil.
Ha már szóba került a 6-os széria, az elődhöz képest egy hajszálnyit puhább a sarok, nekem egyértelműen jobban tetszik az új 7-es széria, de nem ezért, hanem mert a saroktól lábujjig való átgördülés geometriáját valahogy jobban eltalálták. Egyébként nem volt a lábamon az eddigi összes Lunarglide (csak az 1, 3, 6, 7), de ezek alapján azt mondhatom, hogy az átgördülés érzete folyamatosan javult az évek alatt. Mégis csak van fejlesztői munka a Nike gyárnál és nem csak a dizájnerek munkája miatt nagyok az eladási számok… Akkor jöhet még néhány száraz számadat a középtalpról: a saroknál 33,5 mm, elöl 23,4 mm vastag, tehát a drop 10,1 mm. Egyébként a középtalp lágyabb habanyagát Lunarlonra keresztelte a Nike, ami megtalálható még több modellben is. Itt akár le is zárhatnánk a középtalp tárgyalását, de most jön a lényeg, ami egyben a cipő legnagyobb negatívuma is. Ez pedig a cipőben megtehető kilométerek száma. Ez ugye egy EVA (Etil-vinil-acetát) alapú habanyag, ami a használat során jelentősen tömörödik és veszít ütéscsillapító képességéből. EVA és EVA-habanyag között is hatalmas különbségek lehetnek (injektálás, fújás, adalékanyagok stb.), de a Lunarglide modell esetében maga a gyártó is bevallja, hogy 500-800 km után csere javasolt. Itt mindig elmondjuk, hogy a cipőt még ezután is lehet használni (sétára, tornatermi edzésre, rekortán futópályán történő edzésre, földúton való futásra stb.) de az aszfalton történő futás már felejtős. És a magyar futótársadalom többségében már az 1000-1200 km-es futócipő csereperiódus is ki szokta verni a biztosítékot, most meg itt van egy max. 800 km-ig javasolt cipő. Én nem is itt látom a problémát. Ha ez a talp ennyit bír jelentősebb tömörödés nélkül, akkor ennyit bír. Inkább ott, hogy a Lunarglide ugyanannyiba kerül, mint a 200-600 km-rel többet bíró versenytársak, sőt. A cipő jelenlegi listaára a boltokban 39990 Ft. Ha ezt elosztjuk a 800 km-es legnagyobb hatótávval, akkor kerekítve 50 Ft költség jut egy megtehető km-re. Ha egy kicsit nagyobb súlyú futóra kerül a cipő, akkor jóindulatúan feltételezzünk 600 km élettartamot. Ebben az esetben 66,7 Ft/km költséget kapunk, ami nem meglepő módon a legmagasabb az eddig tesztelt cipők közül. És jó darabig a Lunarglide is lesz a negatív értelemben vett csúcstartó. Ez van.
A hangulati mélypont után jöhetnek a kellemesebb részek, ezek közül is a legvidámabb, a felsőrész vizsgálata. Itt nem hogy negatívumot nem tudok mondani, de igazából az összes futócipő közül az egyik kedvenc felsőrészem a Lunarglide-hoz köthető (meg egyéb Nike modellekhez). A leginkább az tetszik, hogy a középtalptól felfelé haladva minden sallangmentes a cipőn, nagyon letisztult az egész konstrukció. Nem kell ide mindenféle hárombetűs technológia. Kell egy zokniszerűen illeszkedő, kellemes anyagú belső réteg, egy „horgolt” hatású, jól szellőző bevonat − ezek már megadják a jó alaphangot. Persze még szükségesek az olyan „apróságok”, mint a kitűnő kaptafaforma. Egyébként a szellőzés jó, de nem a legtökéletesebb. Ha másképp közelítem meg, akkor pont eltalálták az aranyközepet: télen még éppen nem fázik benne a futó lába, nyáron meg nem sül bele idő előtt. Egyébként nagyon szembetűnő, hogy a cipőfelsőrészen a szintetikus hatású anyagokat horgolt jellegű, textilszerű anyagokra cserélték. Normál és mérsékelten széles lábfejre nagyon jó választás a Lunarglide. Azok is jól járnak a modellel, akik nem szeretnek a lábméretüknél egy számmal nagyobb cipőben futni. Ebből a típusból nyugodtan lehet egy kicsit passzentosabb méretet választani, mert a lábujjaknál található merevítő anyag (ami a körmöknél van) végtelenül puha, szinte nem is észrevehető. Ez még akkor sem fogja bántani a körmöket, ha lejtőn lefelé futva esetleg kicsit odanyomódnak. Persze ezt a szorosabb méretválasztást csak akkor javaslom, ha nem hosszú futásokra (≤15 km), vagy kifejezetten utcai versenyzésre használja valaki a cipőt (ez utóbbival már el is lőttem az egyik ajánlott felhasználási területet). A fűzési rendszer is nagyon jól sikerült, pedig első ránézésre semmi különös, de ha jobban megnézzük, akkor a cipő teljes középső harmadát a lábfejre húzza a cipőfűző, és mivel a felsőrész itt is elég vékony és puha, szinte tökéletesen illeszkedik a láb formájához. Semmi űrkorszaki fejlesztés meg vakítás a 3D-s lábszkennelésről meg NASA-technológiákról. A lehető legegyszerűbb kivitelezés, ami a gyakorlatban az egyik legjobban működő megoldás. Számomra ezek a szimpatikus technológiák, amelyek annyira egyszerűek és hatékonyak, hogy szinte félve használjuk rá a technológia kifejezést. A sarokkehely szintén nagyon rendben van, a terület merevítését teljesen átdolgozták az előd verziókhoz képest. Egy műanyag híd felelős a sarok tartásáért, ami a gyakorlatban teljesen jól működött, az egész cipő a lábam szerves részét képezte futás közben, nem volt semmi lötyögés, viszont nem is szorított vagy dörzsölt. Ennél többet nem is lehet kívánni egy futócipő felsőrészétől. Erre az érzésre még jó adagot rátesz a talpbetét is, mert anyagában ugyan teljesen szokványos, de a cipőbe belerakva kicsit körülöleli a lábat alulról, ezáltal biztosítja a láb helyzetének rögzítését a cipőben. Alapvető elvárás lenne ez minden futócipő kialakítása során, mégsem tudja ezt az összes rivális.
Ha már felsőrész: a súlycsökkentés jegyében – az egyébként hatalmas – Nike-pipákat nem felvarrták a cipő oldalfalaira, hanem gyakorlatilag felfestették. Remek megoldás, de ezzel kapcsolatban egy apró kritikai megjegyzésem is lenne. Az eddigi tesztekben soha nem foglalkoztunk a cipők éjszakai láthatóságával, mert egyszerűen minden futócipő megfelelt ezen a téren, akkor meg minek írjuk le mindig ugyanazokat a mondatokat. Viszont a Lunarglide 7-en gyakorlatilag csak a cipő nyelvén található címke funkcionál fényvisszaverő elemként, az említett festett Nike pipák – és semmi más – nem. Sőt a cipő sarkán sincs fényvisszaverő elem. Ez egy ősz-téli modell esetében különösen nagy hiány, hiszen pont ilyenkor lenne rájuk nagyobb szükség.
Az, hogy a felsőrész kivitelezése a szó jó értelmében minimalista, és a középtalp is egy elég laza szerkezetre fújt hab, egyet jelent: a cipő nagyon könnyű. A női modell 224 gramm, a férfi modell 258 gramm (saját mérésben is pontosan ennyi). A számok magukért beszélnek, a stabil kategóriában csak egy könnyebb cipővel találkoztam eddig (Mizuno Wave Inspire 11). Az említett tényezők még egy dolgot előrevetítettek: a talp és az egész cipő flexibilitását. És valóban egész jól hajlik a cipő a hosszanti és a keresztirányú tengelye körül egyaránt, de az igazság az, hogy mégsem a Lunarglide 7 a legflexibilisebb Nike-modell. De ez legyen a legnagyobb baj, mert más gyártók modelljeit még így is bőven leveri ebben a versenyben.
A külső talp bemutatása előtt megint visszanyúlnék a Lunarglide 1-hez. Bizton állíthatom, hogy annak a cipőnek a külsőtalp volt a leggyengébb pontja. Már az első használat után kopásnyomok látszottak rajta. Nem baj, ha nagyon lágy, akkor legalább jól tapad, gondoltam. Egészen az első vizes futásig, mert én még olyan csúszós futócipőt, mint az 1-es széria nem pipáltam (érted?!, pipáltam). De azt hiszem, ezt már megénekeltem valamelyik korábbi tesztben (Brooks Ghost 8), csak olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy ahol lehet, hangoztatom. Nagyjából úgy lehetett csúszkálni benne, mint az egykori Nike running reklámban (a férfi a film végén, a nagy pocsolyában). Egyébként akinek ismerősek lennének a reklám helyszínei: igen, Budapesten forgatták, részben a Margit-szigeten, részben a belvárosban (ha valakinek megvan jobb minőségben, szóljon, én csak ezt találtam).
Nos, a 7-es széria már külalakra is egészen más külsőtalpat kapott, de a legpozitívabb jelző még mindig csak annyi, hogy látványos. Szerencsére már nem csúszik annyira, mint a nagy előd talpa, de nem is tapad valami fényesen. A kötelező szintet azért hozza, még ha csak alulról is súrolja. Viszont már legalább nem kopik irreálisan gyorsan.
És ezzel végre elérkeztünk a tényleges tesztfutásokon tapasztaltakhoz, bár néhány dolog már el lett pöttyintve a korábbi sorok között is. Először is, ennél a cipőnél kellett az eddigi legkevesebb tesztfutás. Bár azt hirdetjük a honlapon, hogy minimum 3 futás alapján mondunk véleményt, ez a gyakorlatban általában inkább az 5-8 futás között szokott realizálódni. Terepcipők esetében meg még több. A Lunarglide 7 esetében megálltam a 4 futásnál, de isten igazából már 3 futás során is ki lehetett ismerni a cipőt. És ez inkább bók a részemről, mert azt is jelenti, hogy a cipő már az első alkalommal egyenértékű partner volt a futásban, gyakorlatilag nem volt „betörési” fázis. És persze kellett az is a kevés tesztalkalomhoz, hogy a 4 futás alatt volt alkalmam száraz felületen, vizes felületen, síkon és hegyen egyaránt kipróbálni, ez meg a szerencse része volt a dolognak. De ami fontos az egészből, hogy a Lunarglide 7 egy igazán sokoldalú futócipő. Az első, lassabb iramú, hosszú futás során ugyanolyan jól viselkedett, mint az iramváltásos és a résztávos edzésen. A hosszú futás során nagyon jól jött a nagyfokú párnázottság, a jó szellőzés és a kismértékű alátámasztás a boka alatt. A gyors futásoknál a kis súlyt és a saroktól lábujjig való nagyon gördülékeny átmenetet emelném ki, illetve azt, hogy a felsőrész komfortos, mégis kiválóan illeszkedik. Nem volt gondom az élesebb fordulóknál, illetve a 400 m-es atlétikai pálya kanyarjában sem fordul el benne a lábfej jelentős mértékben. Az átgördülésre visszatérve pedig az tetszik, hogy látszólag nincs semmi technológiai elem a talpban ennek érdekében. Persze, ha jobban megnézzük a talpat, akkor a talpmintázat közé rejtve felfedezhetünk egy saroktól lábujjakig végig húzódó kisebb árkot, ami ezt a célt szolgálja. Viszont ezt a Nike nem jelölte semmi hangzatos technológiai elnevezéssel, egyszerűen csak megcsinálta jól a talpat, mindenféle parasztvakítás nélkül. Ennek megfelelően a Lunarglide 7 a lejtőn lefelé volt a legnagyobb kedvencem. Ott jött ki igazán a sarok kiváló csillapítása, a kiváló sarok-lábujj átgördülés, illetve még egy dolog: a sarokrész geometriája. Ez a lekerekített kialakítás, ami eddig minden Lunarglide sajátossága volt, a mostani változatra lett igazán kiforrott (az 1-es szériában még kicsit esetlennek éreztem miatta a talajfogást). A mostani sarokkialakítás nagyon kedvez a meredek lejtőszög melletti eszeveszett downhill futásnak. Ebben talán még az Adidas Supernova Glide-ot is felülmúlja, pedig az magasra tette a lécet ezen a területen. Nagyon ritka az olyan általános futócipő, ami síkon, hegyen, lassú iramban és tempófutás során is egyaránt jól viselkedik, de a Lunarglide 7 ilyen. Ha valaki megengedheti magának, hogy viszonylag gyakran váltsa a futócipőit (és viszonylag drágán), akkor annak nagyon jó választás a modell, az alatt a 600-800 km alatt igazi luxusban lesz része. Igazából a Nike foglalta legjobban össze a Lunarglide 7 tulajdonságait, a talpbetétre a következő három szó van írva: stable, ride és soft. És valóban ez a három dolog jellemzi legjobban a cipőt, a stabilitás, a kiváló gördülékenység és a puhaság. Lehet, hogy elég is lett volna lefényképezni a talpbetétet és teszt címén iderakni, a többi igazából felesleges szócséplés.
Ha mindig az elsők között szeretnél értesülni az új tesztek megjelenéséről, kedvelj vagy kövess minket a futocipoteszt.hu facebook oldalán.
