Hálátlan dolog ősszel tesztcipőnek lenni, ez az egy mentségem lehet a Brooks Cascadia 11-gyel szemben, mert sokat szidtam eleinte, pedig csak annyi történt, hogy szegény egyből a mélyvízben kezdett, esetenként szó szerint.
Első benyomásom az volt, hogy ez a cipő mennyivel könnyebb és komfortosabb, mint az előző Salomon (Wings Pro 2) tesztcipőm. Aztán ráhelyeztem a mérlegre és meglepő módon grammra annyit mutatott, mint amit a katalógus bevallottak - 334-et - ez pedig kerek egy grammal kevesebb az elődnél, ha ezt meg tudom érezni, elmehetek másodállásban patikamérlegnek, maradt tehát objektív különbségnek a komfort, ami kétségtelen tény, viszont nem biztos, hogy egy terepcipő esetében ez a fő prioritás, hiszen stabilnak is kell lennie, és védenie is kell a lábat.
Cascadia a katalógusból. Meg kell hagyni, gyönyörű.
Ha kicsit finomítunk azon a talán túlzottan is tág fogalmon, hogy terepcipő, már közelebb kerülünk a Cascadia lényegéhez, amit a gyártó a trail kategóriába sorol, azaz erdei útra, ösvényre, de azokból sem a nagyon bonyolultakra, az off-trail és az azzal együtt járó összes viszontagság nem célja, és ez kapásból látszik is rajta: sem a külső talp profilja, sem a felsőrész nem determinálja vaddisznók kergetésére.
De létezik csajos színekben is.
A felsőrész kimondottan puha, finom anyagokból van összerakva, felvenni tehát egész kényelmes, könnyed érzés, ugyanakkor kicsit ijesztő is, mert a megszokott lábat körülölelő stabilitásnak mintha híján lenne, aminek elsősorban az alacsony súlypont az oka, ez annyira markáns volt, hogy rögtön tudományos vizsgálat tárgyává kellett tennem, minek során lemértem a házban található összes futócipő mélységét kb. a láb belépési pontjánál a talp és a perem között. Ennek eredményeképpen a Salomon-sor átlagban 6,2 cm-re jött ki, a Brooks Ghost 5,9-nek bizonyult, de még a szélsőségesen terepversenyre optimalizált Inov-8 X-Talon 212 is tudott 5,6 cm-t, pedig abban alig van anyag. És a Cascadia? Az bizony megállt 4,9 cm-nél, azaz cirka másfél centivel alacsonyabb a szára, mint a Wings, tehát nem tévedtem a megérzéssel, ez határozottan nagy a különbség, ami eleinte kimondottan furcsa, idővel meg lehet szokni, sőt, meg is lehet szeretni, de a kényelem nyilván a stabilitás és a védelem rovására megy.
A stabilitással más problémáim is voltak, de mindegyiket meg lehet magyarázni. Az egyik a fűzés, ami teljesen hagyományos, semmi fakszni, csak a jó öreg cipőfűző, ami egyébként a maga nemében zseniális, mert ez volt életem első futócipője, ami sima masnira kötve sohasem lazult ki futás közben, még hosszabb távon és terepen sem. Ha melléteszem, mondjuk, a Karrimor túracipőm pruszikzsinórokra hajazó merev rettentét, aminek hatótávolsága méterekben mérhető, minimum jár egy kalaplengetés a Brooks fűzőjének, és üzenem a többi gyártónak, hogy ezt nézzék meg alaposan! Ez a jópont sem változtat azonban a hagyományos fűzés alapvető problémáján, nevezetesen hogy a húzóerő nem megy végig a teljes soron, hanem megáll a felső lyukaknál, lazán hagyva a cipő orrát.
A másik a szélesség. A Cascadia - illetve, általában a Brooks-ok - többféle szélességben is kaphatók, ez nekem is csak akkor lett világos, amikor elkezdtem lenyomozni, mit jelent a dobozon a D Medium felirat. Nos, ez volna az átlagos, de van ennél szűkebb (B), illetve kétféle szélesebb is (2E illetve 4E, attól tartok, számomra jelölés logikája örök rejtély marad, ráadásul ezek csak a férfi modellekre igazak, a nőknek más betűket kell keresni), ami nagyon figyelmes megoldás a Brooks-tól, feltéve, hogy a seattle-i headquarternél közelebb is találunk olyan boltot, ahol ez mind rendelkezésre áll. Én a D méretet kicsit lazának éreztem, ami lehet éppen szándékos is, mindenesetre legközelebb szívesen kipróbálnék egy keskenyt, mert így, az alacsony szárral együtt néha olyan érzésem volt, hogy csak fűző tartja a lábamon a cipő közepét, a többi pedig jobb híján, de némileg vonakodva megy vele. Ez valamelyes enyhült, amikor hátrafűztem a távolabbi lukba, de a Salomon Wings egy mozdulattal elérhető tartását így sem érte el.
A szellőzés kontra vízállóság kérdésében a Cascadia sima verziója egyértelműen az előbbi mellett teszi le a voksot, ez az első őszi pocsolyánál csalhatatlanul kiderült, ha az ember utálja, hogy fázik a lába, a GTX verziót kell keresni. (Ezen a ponton már felmerült bennem, hogy vannak különböző méretek, szélességek, vízálló illetve szellőző típus, ha még a színeket is hozzátesszük, vajon létezik-e két egyforma Cascadia a világon?)
Nekem ez a kék-sárga-fekete jutott. Ez is szép. (Fotó: Kerekes Andi)
Tartósság tekintetében a cipő ránézésre kivált némi hümmögést, mert van ugyan rajta egy talp felett végigfuttatott védőréteg, de az leginkább olyannak tűnik, mintha valaki ráolvasztott volna egy csík szigszalagot, illetve az orránál is igyekeztek megerősíteni, hogy a nagylábujj ne lyukassza, de az meg olyan spórolósra sikerült, hogy ha az ember a megfelelő méretet veszi, a lábujja nem fog elérni az inkriminált zónáig. Nice try, anyway. De az is igaz, hogy két hónap alatt a cipő az avulás legkisebb jelét sem mutatta és nem is bántott soha, tehát lehet, hogy egyszerűen csak jó, legalább is, amíg az úton marad az ember, off-trail esetében ez a cipő már minden bizonnyal büntetne vagy sztrájkolna azzal, hogy szétesik. Ezzel ugyan nem sokat nyúztam, nem lett volna fair, a gyártó sem oda szánta. Egyetlen kísérletem egy cseh erdőben határozottan kellemes volt, de hát a cseh erdő közismerten a gyönyörök kertje, ott egy strandpapucsban is élvezet futni.
A középtalpnál nem tudok mosolygás nélkül elmenni a gyártó által adott fantázianév mellett: ez a BioMoGo DNA, amely alapból egy EVA, csak szofisztikáltan van benne elosztva az ütéscsillapító gél és - mivel bio - remekül lebomlik kidobás után, addig azonban egy átlagos, terepes, tehát masszív és kemény talp benyomását kelti. Ez azonban nem baj, inkább tény, végül is a rugózás nagy részét a természet adja, a talpnál itt fontosabb tényező, hogy ne vásson el idő előtt, illetve védjen az alulról érkező inzultusok ellen, ehhez pedig katonás keménység tartozik. Sorstársaihoz hasonlóan ezt a cipőt is megfejelte a gyártó egy csak elöl található plusz védőréteggel, ami jelen esetben a nagyon hangzatos Ballistic Rock Shield nevet kapta - talán arra utalva, hogy a talp felől érkező pisztolygolyót is sikerrel állítja meg - és természetesen látható is, nehogy valaki kételkedjen a létezésében. A cipő dropja 10 mm, kiképzése neutrális, ezek tekintetében tehát teljesen átlagosnak mondható.
A Nagyszalóki-csúcs felé (fotó: Kerekes Andi)
A talp stabilitásáért négy keményebb (és színben sötétebb) rész felel, ez a Four-Point Pivot System, a Cascadiák régi, bevált fogása, márpedig, ami bevált, azt nem szabad bolygatni, ez korrektül működik is, a cipő kvázi bármin elmegy, és még betonon sem az a kimondott büntetés. Nekem egyedül az fájt, amikor 3 órán túl le kellett futnom vele a Csóványosról, ott kicsit ütött a kemény talp, de ilyen magasságban már nem meglepő, hogy fáj valami.
Problémám a középtalppal nem is volt, viszont a külső talp komoly konfiktusokat okozott. A mintázata olyan, mintha a dizájner rászabadult volna az Illustrator shape eszközére, egész változatos gyűjteményt sikerült egyetlen cipőn felvonultatni, ami önmagában nem lenne baj, bár a sarok közepénél található recék esetében felmerül a kérdés, hogy vajon mire gondolhatott a költő? Az már ránézésre biztos volt, hogy sárban hamar elesik a cipő, és ebben nem is kellett csalódnom, a rések hamar telítődnek, és tisztulása is legfeljebb közepes, de végül is nem mocsárra tervezték, ezt valahol meg lehet neki bocsájtani. Cserébe - szemben mondjuk az ikonikus Speedcrossal - a jóval keményebb gumi nem erodálódik pillanatok alatt betonon, ha valami elkopik rajta, az a sarokrész mintázata lehet, de a talp nagy része hosszú időre szolgál.
A sarat, sajnos, hamar felszedi.
Ez a külső talp azonban egész furcsa tüneteket produkált, nevezetesen nagyon rosszul tűrte a nyirkos őszi időt, ha követ talált, azonnal megcsúszott, de még a nyálkás aszfalton is. Már-már hegyeztem a vitriolos ceruzát, hogy durván lehúzzam az egész cipőt, amikor az utolsó pillanatban egy meglepő fordulattal szépített. Ehhez az kellett, hogy elhagyva a Budai-hegységet, kivigyem a Cascadiát stressz-tesztre a Magas-Tátrába. Aki járt már arrafelé, az tudhatja, hogy a Tátra ösvényei sokkal inkább az extrém kihívást képviselik, mint az átlagos trailt, nem is annyira ösvények ezek, inkább csak sávok, ahol a törpefenyőben végig lehet ugrálni a köveken, ráadásul nem veszélytelen ez a játék, a lábtöréstől a zuhanásig sokféle kínos kimenetele lehet annak, ha egy cipő itt cserbenhagyja az embert. És csodák csodájára, az itthon lépten-nyomon megcsúszó Cascadia a Tátrában tökéletesen tartott, még akkor is, amikor a sziklákat elkezdte beborítani egy csendes havazás.
Ez azért előhozta belőlem az amatőr geológust, és arra jutottam, hogy ez a cipő vagy a mészkővel (illetve dolomittal) van haragban, vagy a gránittal barátságban, vagy esetleg a kettő együtt igaz. Kutatásaim odáig nem terjedtettek ki, hogy a különböző korú mészkövek között is el tudjam helyezni a cipőt, ezt esetleg fel tudom dobni egy gumiipari és/vagy geológusi diplomamunka témájaként. Az az én külön pechem, hogy gránit elvétve található a közelemben, a mészkő viszont annál gyakoribb.
Itt remekelt a Cascadia (fotó: Kerekes Andi)
De hiába a szép végjáték, a Cascadia végső értékelése még mindig fejvakargatásra késztet, mert ha itthoni körülmények között akarom elhelyezni, akkor igen szűk sáv marad számára: betonon értelemszerűen nem az igazi, mély erdei talajra nem való, túl technikás ösvényre sem, ráadásul nehezen tűri a sarat és a vizet, marad jobbára a könnyű sétaút. Ezzel együtt nem írnám le máshol sem, mert ugyanakkor egy nagyon jó mindenes: az igazi középszer, aminek vannak ismert korlátai, de sehol sem okoz nagyon nagy csalódást. Ha egy cipővel akarja megoldani valaki a terepi edzéseit, nem készül semmi extrém kihívásra, remek választás lehet. Ha pedig olyan szerencsés, hogy a Tátrában futhat minden nap, akkor pláne.
Ha mindig az elsők között szeretnél értesülni az új tesztek megjelenéséről, kedvelj vagy kövess minket a futocipoteszt.hu facebook oldalán .
